Március 15-ére emlékeztünk

Március 15-én egyesületünk részt vett a városi ünnepségen majd elhelyeztük koszorúnkat a Hősök tere kopjafáinál. Március 17-én pedig a vácbottyáni római katolikus felekezet megemlékezésén mondta el gondolatait Ladjánszki Attila, egyesületünk elnöke és polgármester jelöltje.

Ladjánszki Attila március 15-i beszéde

Szeretettel köszöntöm a mai megemlékezés résztvevőit!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy engem kértek fel a mai esemény szervezői az ünnepi beszéd megtartására. Mivel születésem óta ennek a közösségnek a tagja vagyok, nagyon sok alkalommal álltam már itt a megemlékezők között és néztem, hallgattam az ünnepi beszédeket és műsorokat az évek során. Megható, hogy gondolataimat most én oszthatom meg Önökkel.

1848. március 15-éről mindannyiunknak a forradalom jut talán elsőként eszébe. A sorsunkat meghatározó jelentős események, melyekből aztán szépen lassan ünnepek és emlékezések lesznek, fontos szerepet töltenek be a nemzetek életében. Mint megannyi biztos pont, vagy kopjafa állnak a nemzet szívében és tudatában, olyan biztos támpontokat jelentve, amelyektől egy nép egységessé válik. 1848 jelentős fordulópont volt a magyar nemzet sorsában, igazi határkő múlt és jövő között: szakítás az elnyomással és tevékeny cselekvés azért, hogy a szabadság ne csak álom maradjon, hanem valósággá váljon.

Ahogy akkor a márciusi ifjak számára magától értetődőnek tűnt, úgy ma is természetes: az ember alapvető joga a szabadság. És a szabadság feltételezi az egymás iránti kölcsönös tiszteletet, mindenki egyenlő, mindenki szava számít, és mindenki véleménye meghallgattatik. Az emberek csak egymást tisztelve és szeretve lehetnek szabadok. A közösségek csak együtt élhetnek szabadon, együtt, és nem egymás ellenében.

Számos felmérés igazolta már vissza, hogy a magyar emberek többsége 1848. március 15-ét történelmünk egyik legdicsőségesebb napjának tartja, amelyről szívesen, minden fenntartás nélkül emlékezik meg. Vajon miért van ez így? Talán azért, mert bő másfél évszázad távlatából megszépülnek az emlékek is, mert már személyes élményei senkinek nem fűződnek hozzájuk és nem keseríthetik meg azok ízét?

Meglehet.

De nem hagyható figyelmen kívül a tény, hogy 1848. március 15-dikén – a krónikák szerint – csak a tavaszi eső áztatta a pesti utcák köveit. Az 1848-as pest-budai forradalom nem követelt áldozatokat, vérontás nem kísérte.

Petőfi, Széchenyi, Kossuth, Batthyányi, Vasvári Pál és Deák Ferenc: Szinte mindenről mást gondoltak, egyetlen dolgot kivéve. Mindannyian szerették a nemzetüket és annak javát akarták. Ez a hazaszeretet és akarat terelte őket egy táborba, és a közös cél érdekében képesek voltak félretenni az egymás közti összes vitás kérdést. Ők már 176 évvel ezelőtt rájöttek arra, hogy egy közösség csak akkor érheti el a céljait, ha a tagjai együtt tesznek azokért, személyes érdekeiket is háttérbe szorítva. Így a történelmi távlatból nézve számunkra is utat mutat példájuk, hiszen arról ad bizonyosságot, hogy a nép, a közösség akaratát egyetlen hatalom sem veheti semmibe. A közösség ereje mindig győz az egyéni, önző érdekek ellen, ha tagjai megelégelik az őket ért igazságtalanságokat és öntudattal, bátorsággal kiállnak magukért és tesznek ezek ellen.

A forradalom lánglelkű költőjének, Petőfi Sándornak a Nemzeti dala, melyet a költő március 15-én több helyszínen is elszavalt -, mindannyiunk szívében ott él, hiszen a Himnusszal és a Szózattal együtt a három legismertebb vers közé tartozik, amelyeket minden magyar ember megtanul már az általános iskolában. A márciusi ifjak által megfogalmazott 12 pontos forradalmi kiáltvány tételeit is fel tudnánk sorolni egészen biztosan, melynek egyes követelései történelmünk során újra és újra időszerűvé válnak. Hogy melyik kinek és miért lényeges, arról mások lehetnek a vélemények.

Abban viszont biztos vagyok, hogy az alapgondolat ma is mindenki számára egyértelmű és ugyanolyan fontos:

 „Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés.”

Köszönöm, hogy meghallgattak.